2015. július 26., vasárnap

Az a híres "elfogadás" mint szeretet

Bár ezt a gondolatsort karácsonykor írtam, és egy kicsit hirtelen hangulata van, de úgy érzem most itt a helye, hát ide ollóztam a közösségi oldalról:
 
"Fogadjuk el embertársainkat olyanoknak, amilyenek."
 Ezt nem először hallom, ráadásul számomra fontos emberektől is. De könyörgöm, Ti ezt nagyon félreértelmezitek. Az elfogadás elsősorban arra vonatkozik, hogy az, hogy valakinek sok haja van vagy kevés, kövér vagy sovány, szőrös-e vagy sem, magas-e vagy alacsony, esetleg hiányzik valamilyen testrésze, vagy nem olyan a formája mint az átlagnak, nem úgy öltözik mint az átlag, vagy a "trendi", na ezeket kellene előítéletek nélkül elfogadni. Mert én ezt mindig elfogadtam, nem sutyorogtam soha senki háta mögött, hogy hogyan néz ki, egyszerűen nem érdekelt, nem tudtam ezzel azonosulni, mert megértettem nem ez határozza meg az embert, hanem a döntései.
 
Viszont a döntéseket sok esetben nem tudom elfogadni, nem tudom elfogadni, ha valaki önmagára és a környezetére káros hatással van, mérgezi, esetleg veszélyezteti azt felelőtlenül (gondolok itt például: a dohányzásra, alkoholizmusra, drogozásra, gyógyszerezésre, gyorshajtásra, az élőlények értelmetlen leölésére, a környezetromboló viselkedésre és szemetelésre, és még sorolhatnám...). Gondoljatok bele, ha mindenki elfogadná a másik döntését milyen hamar lenne itt "Madmax világ"...
Az érdekesség az, hogy akik ezt az elfogadást szajkózzák a legnagyobb kritikusok másokkal szemben, ez a konzekvenciám...
Nem ez a nagy szeretet, hanem a gondoskodás maga. Gondolkozzatok hogyan is gondoskodhattok.
Mint Isten a Teremtményéről, mint az Anyaföld a Természetről, mint Szülő a Gyermekéről?
Ne feledd: a testedben a sejtek minden egyes pillanatban azt kérdezik "hogyan segíthetek?".
Gondoskodással teli karácsonyt kívánok minden Ismerősömnek!
 
 

2015. július 25., szombat

Fegyelem - felelős - figyelem

Fúha ez a sok "F" így elég keményen hangzik, pedig tényleg az, a fegyelem, az önmegtartóztatás valóban nehéz dolog. De sokat segít a fegyelmezettségben a felelősség, amint felelősséget érzünk bizonyos dolgok, vagy élőlények iránt, máris szárnyakat kapunk, és bármire képesek vagyunk. Vagyis a továbbiakban nem a fegyelmezettségen van a hangsúly, hanem a felelősségen.

A kép Budapesten készült, a Nővérem fényképezte, és küldte el nekem még tavasszal
 
De ez a felelősséggel tartozás is elferdült természetes irányából, vizsgáljuk csak meg milyen felelősségekkel találkozunk:
 
A legevidensebb: felelősek vagyunk a Gyermekeinkért, felelősséggel tartozunk feléjük. Igen ám, csakhogy itt megint félresiklott a dolog, nem az a felelősség, hogy etetem, itatom, tanítom, rosszabb esetben taníttatom a Gyerekem. Ezek természetes fizikai és szellemi kielégítések, önmaguktól értetődnek, ennél sokkal de sokkal többről van szó:
 
A valódi és lényünkből fakadó felelősség az amikor minden mozdulatunkban, tettünkben benne van a felelősség, amikor folyton számolunk a következményekkel. Tehát nem dohányzom, mert felelősséget érzek a Gyermekeim iránt, s mivel egészségtelen dolog, nem fogok nekik olyan példát mutatni ami egészségtelen, önromboló, és ráadásul teljesen felesleges mozdulat.
 
 
Ahhoz viszont, hogy ezt a következményekkel elszámoló, folyamatosan éber állapotot fenn tartsuk nagyon figyelnünk kell, figyelmesnek kell lennünk, nem hibázhatunk. Mindig felül kell vizsgálnunk az adott helyzetet, lehetőleg nyugodt állapotban, mert az indulatok általában csak rossz eredményre vezetnek. Legjobb ha mindig figyelmesek vagyunk, és itt megint kitérek. Nem a másikat kell figyelni, nem a másik ember dolgaival kell foglalkozni, ahhoz semmi közünk, nincs dolgunk vele. Hanem önmagunkat kell figyelni, hogyan reagálunk bizonyos helyzetekre, látunk-e összefüggést, esetleg születik-e bennünk egy jó megoldás, vagy hogy milyen hatással vagyunk a környezetünkre.
 
A figyelmünkkel pedig el is érkeztünk a gondoskodáshoz, de erről majd legközelebb írok.
 
 


2015. július 23., csütörtök

A tudat gravitációja

Számos példa volt a történelemben arra, hogy emberekben később csapódtak le dolgok, később fogták fel, értették meg mi zajlott körülöttük, ki volt ez vagy az, esetleg miért tette ezt vagy azt.

Vajon miért történik mindez újra és újra, miért ismétlődik meg ez az effektus?

Egy dolgot azt hiszem leszögezhetünk, ahogy a bolygók is különböző gyorsasággal, és szögben keringenek a Nap körül, vagy, hogy közelebbit említsek, ahogy a különböző formájú tárgyak is különböző sebességgel érnek földet, amikor zuhannak, így a gondolatok is különféleképpen érkeznek meg az emberi fejekben. Nagyon egyszerűen kifejezve, más a felfogóképességünk.
( A kifejezőképességünkről nem is beszélve, sokszor bajban vagyok, hogy fejezzem ki érthetően azt ami a fejemben van, hogyan is fogalmazzam meg azt amit egyébként tisztán látok a fejemben. )

 

Attól tartok azonban már nincs több időnk hezitálni, nem késlekedhetünk, döntenünk kell, egyre égetőbb a kérdés, és egyre gyorsabban kell választ adnunk. A lélekjelentlét és az ösztönös cselekedetek voltak mindig az életmentők, ahogy most is. A szívünkre hallgatni pedig sosem volt bűn.


2015. július 22., szerda

Elszálltunk

Manapság sokat hallani ezt a szót, és mint ige önálló életre is kelt, és jelzővé vált.

Úgymint:

- Elszáll valaki valamiben, legyen szó stílusról, életmódról, tárgyakról, elméletekről. A lényeg, hogy valamit megragad a tudata, és akörül forog. Éppen erről már írtam előző bejegyzésemben.
Kérdés még mindig az: mi az ami magával ragad, miben vagyunk képesek annyira hinni, hogy azután azt mondják ránk "ez teljesen elszállt".

Ezután felteszem a kérdést, nem-e arról van szó, hogy valaki valamiben elmélyed, az örömét leli benne, esetleg úgy érzi több tőle az élete? És ha ez a valami, nem ártalmas, nem bántja, sérti, esetleg nem pusztítja el a másik élőlényt, sőt esetleg segítő szándék is van mögötte, vagy példamutatás, miért mondjuk azt a másikra, hogy "teljesen elszállt" vagy "totál elszállt..." pejoratív értelemmel fűszerezve?

Miért nem mosolygunk rajta, örülünk az illetővel együtt, átérezve a lelkesedését?
Miért ráncoljuk össze a szemöldökünket meg nem értve a másikat?
Miért kritizáljuk, becsméreljük le az Ő elszállását?

Nem az a cél, hogy mind elszálljunk?




Nem hagyom ezt a bejegyzést teli kérdésekkel, kifejtem a saját véleményemet, a válaszomat, amire eddig jutottam: az életben csak elszállni lehet, annyira csodálatos, és a Gyermekeinkben pedig szinte kötelező elszállni, nem hibát keresni bennük, vagy elvárásokkal lenni feléjük, sosem értettem azokat a Szülőket akik panaszkodnak a Gyermekeikre.

Az élet tökéletes, ez a tökéletesség pedig megragadható ha átéljük, ha elszállunk tőle.
Vagyis az elszállás nem más mint a dolgok tökéletes átélése.