Közösségi élet 2. - Kapcsolatok

Manapság ahogy az információáradat jelen van az életünkben, úgy vele a kapcsolódási lehetőségeink is bővültek.

Mégis most nem az emberi kapcsolatokról szeretnék említést tenni, arról az előző bejegyzésemben már részletesen írtam.

Akarjuk-e vagy sem kapcsolatban állunk MINDENNEL ami körbevesz, azzal, hogy jelen vagyunk, hatással vagyunk a környezetünkre, és a környezetünk is hatással van ránk (gondoljunk csak az időjárás, vagy a bolygók állásának a hatásaira).

Néhány napja gyakorlatilag reggeltől estig velünk van egy kismadár, Pintyőkének neveztem el. Csodálatosan trillázik, hol az udvaron, hol az erkélyen, vagy az ablakpárkányon, miközben be-bekukucskál az ablakon, vagy épp kopogtat a csőrével. Ez a Kismadár úgy döntött, hogy kapcsolódik hozzánk.

Pintyőke az erkélyen

Pintyőke kukucskál

Pintyőke az ajtóban

 

Reggel Ő ébreszt a trillájával és a kopogtatásával, napközben elmegy eszegetni, majd vissza-visszatér néha táplálékkal a szájában, és itt eszi meg az erkélyen, vagy törölgeti a kis csőrét a az erkély korlátjába, benéz a nappaliba, bepillant a konyhaablakon miközben mosogatok, ráül a kilincsre és kopogtat, nekirepked az erkélyajtónak.

 

Figyel minket, mi figyeljük Őt.

 

Ha kinyitom az ajtót, vagy az ablakot nem akar berepülni, csak figyel tovább, mi pedig Őt.

Kapcsolatban vagyunk, nem erőszakoskodunk vele, nem etetjük, nem fogjuk meg, csak tapasztaljuk azt, hogy csatlakozott hozzánk, és Ő is tapasztal minket ahogy mi élünk, a hangokat, a zörejeket, a fényeket amiket okozunk.

 

De kapcsolatban vagyunk a Földdel ahol élünk, a remegéseivel, a melegségével, a kipárolgásával, a kövekkel, sziklákkal, a növényekkel amelyek a Földből nőnek, amelyek integetnek a leveleikkel, illatoznak amikor virágoznak, és éltető termésükkel etetnek. Az óceánnal, a tengerekkel, a tavakkal, folyókkal, vagy patakokkal, amelyek mind táplálják a Földet és a rajta élő lényeket.

 

Kapcsolatban vagyunk a hangyákkal akik rejtélyes járataikkal behálózzák a környezetünket, vagy a pókokkal, akik kitartóan figyelnek hálójukban, a kertben zümmügő dongókkal, a pókszázlábúakkal, akik este előmásznak rejtekükből, és vándorútra kelnek táplálékuk után, néha elcsemegéznek akár az előlhagyott maradék nyalókán is.

 

Nem vagyunk egyedül, valóban társas lények vagyunk, és élőlények egy élő bolygón, folyton folyvást kapcsolódva egymáshoz, hatással vagyunk egymásra ha akarjuk ha nem.

 

Éjjel pedig ha felnézünk az égre, és látjuk a számtalan csillagot, szintén tudhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül...

 



 

Közösségi élet

Mit is jelent ez? Főleg egy olyan embernek aki távol a hazájától, a barátaitól él egy másik országban, vagy elszigetelve egy tanyán, az erdőben, messze mindentől és mindenkitől.
Neki mindenképpen azt, hogy a kapcsolatot manapság az interneten keresztül tudja tartani a szeretteivel. De mi a gond ezzel? Egyáltalán van-e gond?
Manapság sokat hallom, hogy "az ember társas lény ... társadalmi életet kell élni ... közösségbe kell járni"...

Én ezt nem így gondolom. Változott a világ, és folyamatosan változik, attól, mert valaki külföldön él, vagy egy tanyán, igenis élhet közösségi életet, sőt megkockáztatom, hogy talán jobban, mélyebben át tud élni kapcsolatokat.

Azt tapasztaltam ugyanis, hogy míg Magyarországon voltunk, és találkoztam A Legkedvesebb Barátnőmmel nem tudtunk olyan jót beszélgetni mint interneten keresztül (Gyerekeink rohangáltak körülöttünk, rájuk kellett figyelni...), vagy sokkal többet megtud rólam a blogom olvasásával, mintha összefutunk egy órára. Például azzal, hogy a közösségi oldalakon megoszthatunk magunkról fényképeket, olyan mintha egy kicsit velünk lennének az ismerőseink.

Én egyébként is az írás híve vagyok, ott össze tudom szedni a gondolataimat, a lehető legjobban meg tudom fogalmazni azt amit szeretnék átadni. Ugyanezt szóban sokszor nem sikerül, hányszor jártam már úgy egy találkozó után, hogy "jaj még ezt is el akartam mondani..."

Írok is, olvasok is sokat, és újabb Barátokat szerzek ezáltal, csoportokban vagyok, ahol azonos témakörben megosztjuk egymás gondolatait, így egyre több olyan Barátom van, akivel bár személyesen még nem találkoztam, mégis több olyan közös pontunk van ami miatt egymás életét követjük, gyakran beszélgetünk, és megkockáztatom, hogy némelyükkel mélyebb kapcsolatom van, mint a 4 éven át közösen a gimis iskolapadot koptatott osztálytársaimmal.

Éppen A Legkedvesebb Barátnőmmel beszélgettünk egyszer arról, hogy igazából a "Barátainkat" nem is mi választjuk, a Férj ismerősének a Felesége, a Bátty Felesége, a munkahelyen a Kollegák, és sorolhatnám még, sokszor nem is egyeznek azok a lényegi pontok amelyek egy kapcsolatban elengedhetetlenek. Márpedig változunk, változik az életszemléletünk, ezáltal előfordulhat olyan is, hogy aki régen a Legjobb Barátnőm volt, mára már csak egy árnyék az életemben.

 

 Ezt a képet együtt alkottuk 16-17 évesen "A Barátnőmmel", akivel akkoriban sülve-főve együtt voltunk, most pedig ott tartunk, hogy nem, hogy barátok nem vagyunk, de annyira különbözően gondolkodunk a világról, hogy blokkolt a közösségi oldalon.



A kapcsolatokban a legfontosabb az ápolás, ne hagyjuk kihülni, beszélgessünk, levelezzünk, kérdezzük meg "hogy van", használjuk ki az internet adta lehetőségeket, pár sort írni mindig van ideje az embernek. Angolul úgy mondjuk "keep in touch" tetszik ez a kifejezés, "tartsuk a kapcsolatot" jelenti, és benne van a "touch", vagyis az érintés szó.

 



Lustaság

Nem-nem, nem a fizikai értelemben vett lustaságról kívánnék írni most, hogy "lusta vagyok leszaladni a boltba" vagy hasonlók, és akkor itt meg is ragadom az alkalmat, hogy megosszam egy észrevételemet: ugyanis a napokban azt láttam meg, hogy manapság a sport is egy vallás, és ugyanúgy tekintek rá mint a többi vallásra, csak azt nem értem, hogy a sporthírek mellett, a többi vallás híreit miért nem ecsetelik, például, hogy itt és itt ezért vagy azért meditáltak, és erre vagy arra az eredményre jutottak, vagy hogy ez és az a vallási vezető találkozott, és összevonták híveiket és egy új gyülekezetet alapítottak...

Rőzsekupac - önmagával átkötve

 

Szóval visszatérve: most arról a lustaságról ejtenék néhány szót amit észre sem veszünk, és pusztán a kényelmünkből fakad, mégis micsoda romboló és pusztító lustaság ez.

Példának említeném a szokásos kedvenc témámat, a húsevés kérdését:

- Tisztában vagyunk vele, hogy meghal miatta egy élőlény, tudjuk, hogy egészségesebb a húsmentes táplálkozás, és talán már olyan cikket is olvastunk, amiben azt kifejtették és esetleg még tudományosan is alátámasztották, hogy a húsevés globális abbahagyása milyen pozitív hatással lenne környezetvédelemre, és az élelmezési problémákat is megoldaná.

 

Mégis, nem tesszük meg, nem leszünk vegetáriánusok. Pusztán kényelmi szempontból, maradunk a jól bevált ételeknél, a megszokott ízeknél.

 

 

A képen érik a savanyú káposzta

 

De említhetném itt a dohányzás problémáját is ami hasonló szituáció:

- Tudjuk, hogy káros, szennyezi a levegőt, a környezetünket ugyanúgy mérgezzük ahogy magunkat, mégsem szokunk le róla, pedig még ráadásul rengeteg felesleges anyagi kiadással is jár, aminek aztán a gyümölcse: betegség, büdös test és ruházat, a sok szemétről nem is beszélve amivel jár.

 

Végezetül maradjunk az intézményesítésnél:

- Érezzük, hogy nem jó Gyermekünknek, sőt pontosan tudják is sokan, akik hozzám hasonlóan átéltek megalázásokat, konfliktusokat, frusztrációkat az iskolában, a Kisgyermekünk üvölt és bömböl, hogy nem akar oviba, ne adj isten bölcsibe menni, mégis betesszük Őket ugyanabba a mókuskerékbe amibe mi darálódtunk éveken keresztül.

 

Tényleg sok esetet említhetnék még, alkoholizálás, drogozás, szemetelés, gyorshajtás, és sorolhatnám a rengeteg rossz emberi szokást, gondolkodást...

 

EGY döntés kérdései ezek csupán, nem több. Mégsem tesszük meg. Lustaságból. Ezt nevezem én szellemi lustaságnak, nem lépjük meg, pedig érezzük, tudjuk, hogy meg kellene lépni, mégsem tesszük.

 

A változtatásra vagyunk lusták, nem vagyunk képesek változtatni, és ez a valós probléma. Holott az egész élet a változásokról szól, két napunk nem telik ugyanúgy. Tehát elsőként fel kell ismernünk a szükséges változtatást, majd mihamarabb tegyünk érte. Mindig van új lehetőségünk változtatni, sosem késő, nem szabad rálegyintenünk, az maga a lustaság, ami nem vezet sehova, pedig lehet az emberiség jövője múlik rajta...

 

2004-es olajfestményem, az eredetije egy tollrajz amit a gimnazista éveim alatt rajzoltam, ott nagyon dühös volt a Föld bolygó, itt már csak szomorú...











Egyenrangúság

Esett már szó ebben a blogban az egyenrangú bánásmód egy bizonyos formájáról, például, hogy nem esszük meg a barátainkat, vagyis az állatokat, mert tisztában vagyunk vele, hogy nekik is joguk van ugyanúgy az élethez, mint a többi élőlénynek a Föld bolygón. Ám most inkább a Gyerekekkel kapcsolatos egyenrangúságról szeretnék írni.

Létezik egyenrangúság szülő és gyermek között, illetve gyermek és gyermek között, vagy testvérek között. Mivel a legkisebb Gyermekünk 2 éves múlt ez nálunk aktuális kérdés. Az, hogy mi egyenrangúként kezeljük a Gyermekeinket, az természetes, és az pedig, hogy a nagyobb testvérek is így viszonyuljanak a kisebbhez figyelmet érdemel.

A Gyermek amikor megszületik, és még sok éven keresztül (valószínű addig amíg ezt meg nem törik benne) nem tesz különbséget az élőlények között. Ha ezt felfogjuk és megértjük, rádöbbenünk, hogy mennyire nem mindegy mit teszünk, ugyanis a Gyermek teljesen magától értetődő módon mivel egyenrangúnak éli meg magát, ugyanazt fogja tenni amit mi, és ennek nem az a megoldása, hogy "Te még kicsi vagy, én pedig már felnőtt", így elnyomva a Gyerekünket pöffeszkedünk a saját magunk generálta "szabadságunkban" ami pedig hazugság. A Gyermeknek ugyanolyan joga van mindenhez, más kérdés, hogy vannak fizikai és képességi akadályai, de ezért vagyunk a szülei, hogy segítsük, támogassuk őket. Ha szomjas, de még nem éri el a csapot, nem tud önteni magának, akkor mi itatjuk meg Őt, ez evidens.

Vagyis mind Szülőként, és mind Testvérként felelősségünk van a helyzetben, amit teszünk azt akarja tenni a kisebb is, és ez természetes. Az viszont nem természetes, hogy olyan dolgokkal foglalkozunk, olyan dolgokat teszünk amit Gyermekünk, vagy kisebb Testvérünk nem tehet meg. Ha így gondolkozunk, leszünk csak képesek egyenrangú társként tekinteni a Gyermekünkre, és a Testvérek között is így alakulhat ki valós egyenrangú kapcsolat.

Tehát ne tegyünk olyat amit egy Gyerek nem tehet, éppen ezért a Gyermeki tudat megtartása, az egésznapos játszás, a környezetünkre való rácsodálkozás, és az élet szeretete ami a mi világunkat kitölti.

A képen a legkisebb aki ugyanúgy használhatja a Nintendo WiiU konzolt mint bárki más a családban.

 

 

 

From "Unschooling" to "Playschooling", avagy hogyan lett az Iskolátlanságból Játszósuli

Mielőtt részletezném a címben foglaltakat, egy kis kitérő:
Máltán jártak néha a nagyobb Gyerekek "Oviba". Azért néha, mert ez amolyan "Playschool" volt, vagyis reggel 7-től délután 4-ig nyitvatartó játszóház, ahová bármikor lehetett menni, és bármeddig lehetett maradni ezidőn belül. Több Gondozónő is foglalkozott a Kicsikkel 8 hónapos kortól, tehát úgynevezett vegyes csoportban voltak. Mi általában a reggeli éneklésnél mentünk, és ebéd után hoztuk el a Gyerekeket. Akkor volt a közös éneklés (angol gyerekdalokat), utána játék bent, majd ebéd és ebéd után pedig játék az udvaron.

"Playschool" bent,

"Playschool" kint az udvaron.

 (Malta, Gozo, Victoria - Little Flower Playschool 2011)

 





Ez mind nagyon szép és jó volt, de főleg így szabadon heti egyszer, vagy kétszer, esetleg egyszer sem. Ez volt a "Playschooling" máltai módra, ahol azért eleinte minden alkalommal megjegyezték a Gondozónők, hogy "Miért nem küldjük iskolába a Gyerekeket?" (Máltán angol rendszer szerint 5 éves kortól kötelező az Iskola, előtte pedig úgynevezett "Preschoolba" járnak a Gyerekek) "Milyen hamar megtanulnák a máltai nyelvet, meg egyébként is milyen jó az!".... nem kommentálom... Mindig csak mosolyogtunk... egyszer aztán olyan kedvünk volt, és elmondtuk a véleményünket az Iskolarendszerekről, amire csak bólogattak, hogy "végülis igen, igazunk van" - nos, onnantól kezdve már Ők is csak mosolyogtak ha mentünk.

Szóval akkor "Unschooling", magyarul Iskolátlanság. De mit is takar pontosan ez a fogalom?
Tagja vagyok közösségi oldalon több otthontanulós csoportnak, olyannak is ahol csak elszánt Szülők vannak jelen, és a szabadon nevelés, vagyis nem is nevelés (ne-velés, vagyis ne tedd ezt, ne tedd azt, ne mond ezt, ne mond azt...), hanem hagyni (de nem elhanyagolni) a Gyermekünket szabadon fejlődni, mindenféle erőszak és presszió nélkül az alapelv.

Ez szabadságot biztosít a Gyerekeknek, és egy természetes tanulási metódus, amiről már sokszor írtam: saját tempóban, saját tapasztalatokkal, csupán a környezetet támogatva abba az irányba, hogy elérhető legyen a tudás, a tanulás a Gyermek számára, kielégítve a tudásvágyát, érdeklődési körét, bízva a veleszületett kiváncsiságában.

Ez így mind nagyon szépen hangzik, de az "Unschooling" fogalommal mégis volt egy bajunk, tagadószó, valami ellen van, egy lázadó kifejezés, tehát nem tudtunk azonosulni vele. Ekkor ismertük fel azt a tényt, hogy ahogy minden szabadon nevelésnek az alapja a játék, az "Unschooling"-nak is, tehát miért ne hívhatnánk PLAYSCHOOLINGnak. Persze ezt a szót mi találtuk ki, mert ez a bejegyzés is játék csupán, játékosság, de mégis mint fogalom, mindent elárul a mi iskolánkról.

Játszósuli, Játszóház, egy hely ahol szabadon játszhatnak, játszhatunk, vagyis megvalósítjuk itthon a "Playschoolt". A Játékosok mi vagyunk, a játékszabályokat közösen találjuk ki, és a legfontosabb, hogy "multiplayerben" játszunk, vagyis társasjátékot.

(Malta, Gozo, Gharb-i játszótér, 2014 tavasz)

 

 

 

Összhatás

Az Azori szigetekről szeretném leírni félév után a tapasztalatainkat, a bennünk felmerült érzéseket.
Mivel Portugáliához tartozik, a portugál szokások dominálnak, az emberek portugálul beszélnek (nekem az az érzésem mintha a francia összekeveredett volna a spanyollal), büszkék, nemzeti öntudatuk van, mégiscsak a fél világot meghódították, azonban családias a hangulat (bár ez lehet a sziget mivolta miatt van), az emberek békések, szeretőek, és szerethetőek egyszerre. Egy kicsit ezért otthon érezzük magunkat, olyan mintha egy vidéki kis falucskában laknánk Magyarországon (érdekességként megjegyzem Portugália mérete és a népessége is hasonló Magyarországhoz).

Bár ez nem az én felvételem, sőt azt hiszem nem is mostanában készült, de jól tükrözi a helyi embereket, akik azóta sem változtak. Ugyanez a nyugodt derű érezhető most is a helyieken.

(innen hoztam a képet)

De van itt több erős óceánon túli hatás, egyrészt Brazilia, hiszen ott is portugál a hivatalos nyelv, másrészt, és ez főleg itt Faialon érezhető, az Egyesült Államok és Kanada. Ugyanis az 1957-es vulkánkitöréskor Faial lakosságának nagy százaléka elhagyta a szigetet. Az USA (de azt hiszem Kanada is) felajánlotta a lakosoknak az amerikai állampolgárságot, és ezt sokan elfogadták. Majd néhány évtizeddel később sok család visszatelepült.

Az 1957-es vulkánkitörés (archív felvétel)

Látszik ez az építkezésben, a tipikus hajópadló használata, és szintén fával burkolt alacsony mennyezetek lefestve fehérre. Vagy az olyan faházak, amelyeket azelőtt csak filmekben láttam, lefestve mindenféle színűre. Az ablakok, amelyek felfelé tolhatóak (nekünk oldalra tolható, már modern, de mindig azon töröm a fejem, hogy nem csúsznak le ezek az ablakok, amikor "kinyitják" vagyis feltolják).



Lépten nyomon amerikaiakba botlunk, főleg idősebbek, akik visszajöttek, és itt szeretnék a hátralévő életüket békében leélni, nem ritka házaknál az amerikai zászló is kitéve.


De nem csak a vulkánkitörés miatti elvándorlás hatása érződik. Már említettem, hogy azelőtt Faial volt a fősziget, vagyis kikötője központi volt Európa és Amerika között, szinte minden Amerikába tartó, vagy onnan jövő hajó megállt itt, ahogy most sincs ez másképp, csak már magánjachtok, vitorlások, vagy turistákat szállító óceánjárók kötnek ki, és nem kereskedelmi hajók. Éppen ezért szintén keveredtek a népek (hollandok, angolok, franciák...), volt aki itt maradt, és volt aki elment.

Egy luxus óceánjáró kikötött Hortánál, saját kishajóikkal vitték az utasokat a szárazföldre félóránként.

Érdekességként: most olvastam, hogy távíró központként is működött Faial Amerika és Európa között 1893-1969-ig.

Játék a szavakkal

ELEMEK:

ÉRT-ELEM
ÉRZ-ELEM
SZER-ELEM
FÉL-ELEM
...

Elgondolkodtató a fenti szavak gyűjteménye és a videó, ahol Kiss Dénes író, műfordító beszél a magyar nyelv szépségeiről.

Legalább olyan fontos az életünkben a magyar nyelv, mint az úszni tudás, gyakorlatilag életmentő.
Már egészen pici koruk óta beszélgetünk a Gyerekekkel a magyar nyelvről, a logikájáról, a szépségeiről, és a rejtelmeiről. Sokszor barangolunk a nyelvünk világába, szótagonként boncolgatva, értelmezve a beszédünket. A Gyerekek számtalanszor szaladnak oda hozzánk játék közben, hogy találtak egy újabb logikus szót. Ez is az itthontanulásunk része.

"...a szavakkal való játék legalább annyira izgalmasan elgondokoztató és megnyugtató, mint egy keresztrejtvény" - olvasható Dr Weninger Antal Az idő partján című könyvének előszavai között. Hozzátenném: főleg igaz ez a magyar szavakra.

Mivel külföldön élünk más nyelvet vagyunk kénytelenek használni, de mindig keressük az értelmet, az összefüggéseket a nyelvek között, így kitűnően és nagyon gyorsan el tudjuk sajátítani az új nyelvet is, mindenféle görcsösség, és magolás nélkül. Az alap mindig a magyar, azután jön az angol - ha akarjuk, ha nem, világnyelv, a világ kommunikációs nyelve - bár meg kell jegyezzem, meggyőződésünk, hogy az angolnak is a magyar nyelv a gyökere, tudom, tudom ez így meredeken hangzik, de végeztünk kutatómunkát ezen a területen, szóval tudom miről beszélek, segítek azért egy kicsit: nézz csak fel az elemekre, nos, mi is angolul az elem?

 

 

Szoktunk játszani "tuvudsz ivígy beveszévélnivit?", vagy csak olyan szavakat használunk amelyek kizárólag E és É magánhangzót tartalmaznak, ezek aztán általában hatalmas kacagásokba torkollanak - azt hiszem erre is csak a magyar nyelv képes.     Végül hallgassátok meg ezt az igazi remekművet Sinkovits Imre előadásában.