2016. október 18., kedd

Temetés

Nem megyek el Apám temetésére.
Így döntöttem, és ezt a döntést nem közönyből hoztam meg, hanem hosszas vívódás eredménye. Az csak egy fizikai ok, hogy nehezen kivitelezhető számomra négy gyermekes szoptatós anyaként a jelenlét. A lelki ok ennél sokkal bonyolultabb. Ugyanis tisztában vagyok vele, hogy megmenthettem volna Apámat. Amikor először szanatóriumban volt, még nem volt családom, fogtam a kezét, mellette voltam, bíztattam, és a gyógyulása nagyon sikeres volt. Ez azóta megváltozott, családom lett, nem is kicsi, és Őket választottam. Az Életet.

Az utolsó levelében azt kérte tőlem, hogy vállaljam a felelősséget a döntésemért.
Hát nyilvánosan felvállalom a döntésemet.

Mellesleg Apám nem szerette a temetéseket és a torokat ahogy egyébként szerintem senki, olyat is mondott (Nővérem mesélte), hogy "szórjatok szét Dömösön".

A temetés nem a halottakért történik, ez egy nagy hazugság. Az élők maguknak szervezik. Szokásból, hagyományból. A tibetiek búcsúztatása viszont a következőképpen történik: 49 napig suttogják a holtak fülébe a tanítást, segítve így az eltávozásukat és az újjászületésüket. Majd a tetemet feldarabolják és odaadják az állatoknak - ez egyébként számomra a legigazabban elfogadható temetkezési módszer.

Film a Tibeti Halottaskönyről magyar felirattal


2016. október 9., vasárnap

Nehéz szívvel

Bár erősen hiszek abban, hogy semmi nem vész el, csak átalakul, tegnapelőtt Édesapámat mégis végleg elveszítettem.

Hosszas küzdelme véget ért.

Több mint 20 éve kezdődött. Depressziós lett. Én sosem hittem ebben, ezt képtelen voltam elfogadni, és ma is abban hiszek, hogy a rengeteg gyógyszer tette Őt tönkre.

Nagyjából 25 éve a rendszerváltással megváltozott az életünk. Az értelmiségi munkahelyről (MSZMP Politikai Főiskola), és vezető beosztásból Apám egy három műszakos nyomdai munkára váltott. Az éjszakázás és a légkör fokozatosan elkezdte Őt lefelé húzni, gyógyszereket szedett, hogy tudjon pihenni, de az csak súlyosbította a helyzetet. Meg akarta mutatni, hogy megállja a helyét munkásként is, nem csak öltönyös vezetőként, próbált beilleszkedni, elfogadtatni magát a környezetével.

Sajnos néhány év múlva olyan rosszul lett, hogy véget akart vetni az életének. Ekkor diagnosztizálták nála a depressziót, antidepresszánsokat kapott, befeküdt szanatóriumba, rendszeres gyógyszerszedés mellett "gyógyultan" engedték haza, és vissza dolgozni. Ezután változó időszakok következtek, a külső körülmények nagyban befolyásolták az állapotát, és természetesen a gyógyszerek.

Volt amikor azt éreztem visszakaptam azt az Apát aki régen volt, a derűs, értelmes és megfontolt embert, de sajnos volt olyan pillanat is amikor úgy éreztem elvesztettem Őt, és volt amikor Anyám az ablakból rántotta vissza.

Tegnapelőtt úgy döntött megöli magát, és ezt most sikerült is megtennie. Megtette. Kiugrott az ablakon.

Apuval 12 évesen


Ezt a bejegyzést Apám becsületéért írtam, egy utolsó esélyt adva annak a ténynek, hogy pusztán a gyógyszerek miatt, azok mellékhatásai és keveredései miatt gyengült el annyira lelkileg, hogy ezt képes volt meglépni.

Az emberiségnek pedig azt üzenem sose várjon megoldást semmilyen szertől, mert se gyógyszer, se alkohol, se cigaretta, se drog és semmilyen külső hatás nem fogja megoldani a belső problémát. Kizárólag belső munkával, spirituális úton lehet a lelkünket kezelni, különben nincs esélyünk, elveszünk.