2018. szeptember 22., szombat

Végtelen történet

Még tartjuk magunkat, még ismerjük a jogainkat, még tervezzük az álmainkat.

De nem tudom meddig lehet ezt folytatni. Az üldözést, a meghurcolást, a fenyegetéseket.

     Ez itt mind boríték, az üggyel kapcsolatos leveleké...


A koreai terveink miatt meghurcoltak a szülőföldünkön, és azóta is üldöznek, a fellebbezésemet a gyerekek iskolájával kapcsolatban besöprik az akták alá, figyelmen kívül hagyják, hogy mi mit szeretnénk - pedig csak a szívünk szerint normálisan élni, segíteni, a tudásunkat megosztani, támogatni, állatokat megmenteni, harmóniában élni a gyermekeinkkel.

A legújabb vád: veszélyeztetjük a gyerekeket, mert nem járnak iskolába, és tankötelezettségüket egyéni tanrend szerint amerikai iskolába teljesítik. Otthontanulnak, tematikusan, lineárisan, játékosan, szabadon.

Tehát nem elég, hogy vettünk házat, letelepedtünk, bejelentkeztünk, a törvényeket betartva élünk.

Egy ismerősöm azt mondta: azonnal jelentkezzünk ki, és költözzünk külföldre. Tényleg ez lenne a megoldás? Földönfutóvá válni? Csupán azért, mert szeretnénk itthon, a gyerekek amerikai tanulói jogviszonyát megtartva tanulni, mert szeretnénk harmóniában, szabadon, és felelősségteljesen felnevelni a gyermekeinket?

Letelepedni jöttünk haza, mert úgy láttuk a gyerekeknek ez a jó, itthon vannak velünk, mert úgy látjuk nekik ez a jó, mi tanítjuk Őket, mert úgy látjuk nekik ez jó.


Már kisállatot is örökbe fogadtunk...