Míg a zenben a mesterek egy folyamatos tükröt mutatnak a tanítvány felé, addig a jógában inkább példamutatás alapján megy a tanítás.
Ravasz emberek a ezek a zen mesterek, mert nem is sejted, hogy mekkora tanítást kapsz éppen...
...és azt hiszem én is az vagyok, mármint trükkös: ugyanis alapvetően nem jelent problémát szétalázni magam, valahogy amióta az eszemet tudom, ez velem van. Ettől még viszont látom amit látok, érzem amit érzek, gondolom amit gondolok, és a leginkább az a kérdésem mindig - mit tesz ezzel a szétalázott teremtménnyel a másik fél? Mert valljuk be őszintén pozícióba kerülni ilyenkor nem nehéz, ami viszont nehezebb: ugyanebbe a szétalázott állapotba, a másikkal egyenlő félként létezni. Manapság legalábbis én így látom. Mindenki (vagy legalábbis a legtöbben) pozícióban páváskodnak, mert "megérdemlik", mert Ő ezt "kijárta", Ő ide "eljutott"...
Hova is? Miről is beszélünk?
Nemrégen írtam, hogy csak az ártatlanok számítanak. Kiegészíteném, csak a megalázottak, az alázatra képesek maradnak, a többi elveszett.
"Aki ebben a földi életben mindig csak kifelé fordul, a világbámulásba és a szocialitásba szétszóródik, de soha maga felé nem néz, és számára szubjektumának világa ismeretlen marad, az végeredményben a felületen lebeg, és a túlvilágra kerülve ismét csak a felületen fog maradni, de fordítva, ott nem a dolgok szétszórtságában él, mint itt, hanem olyan magányosságban, amelyben még azt sem tudja megállapítani, hogy van-e egyáltalán rajta kívül valaki a gödörben (mint a héber hagyomány mondja), a segítségtelen és szótalan egyedüllétben, minden tárgyi és személyes kapcsolat lehetőségén kívül, némán és bezárva." Hamvas Béla - Zen buddhizmus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése